Élményeim  az olasz kurzus után

 

Tavaly nyáron két hetes intenzív tanfolyamon vettem részt a szinkroniskolában. Volt némi olasznyelv ismeretem.  De ez tényleg csak néhány szóra és kifejezésre terjedt ki.

 

Az olasz nyelv iránt érzett „szerelem” még középiskolás koromban kezdődött. Akkor vettem néhány könyvet és azt lapozgatva, slágereket hallgatva ragadt rám néhány szó.  Mivel számomra maga az ország is csodaszép, ezért nagyon sokszor utaztam különböző vidékeire. Amikor átlépem, a határt úgy érzem hazaérkeztem.

 

„Ha létezik előző élet, akkor én bizonyára Olaszországban éltem.”

 

Mivel a munkámhoz – kozmetikus lévén sosem volt szükség az olasz nyelv ismeretére, ezért ez mindig a háttérbe szorult. Mindannyian beleesünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, most nem ez a legfontosabb dolog.  A munkámat, ami egyben a hivatásom is – nagyon szeretem.  Újabb és újabb kihívások, sikerek érnek. Ahhoz, hogy ezt a munkát mindig a legmagasabb szinten tudjam elvégezni, folyamatosan tanulnom kell.  Franchise üzlet mellett a szabadidő szinte = a nullával.

 

De mikor jön el az az idő, amikor az olasz nyelvtanulás lehet „mindennél fontosabb”?

 

Tavaly év elején ismerkedtem meg Szonjával az iskola vezetőjével.  Vendégként jött hozzám – beszélgetésünk során rögtön felkeltette az érdeklődésemet az iskola iránt. Hagyományos modszerrel  tanultam már idegen nyelvet. De ez újdonság volt számomra.

 

Ma úgy gondolom, hogy a sors vezérelte őt hozzám.  Egy jelként- hogy most jött el az idő a nyelvtanulásra. Tavaly nyáron utazást terveztünk Toszkánába. Úgy éreztem itt az ideje olaszul megtanulni. És megszületett a döntés.

 

Ezért nagy kíváncsisággal vágtam bele a szinkrontanulásba. Már az első órán annyi pozitívum ért, hogy örömmel kezdtem neki a tanulásnak. Július a munkám szempontjából egy kicsit nyugisabb időszak. Így bőven volt szabadidőm. Amit örömmel áldoztam a nyelvtanulásra.

 

Zenét hallgattam, filmet néztem olasz nyelven. Magam sem hittem, napról napra, óráról órára bővült az ismeretem. Két hét alatt annyi szóval és kifejezéssel ismerkedtem , meg ami egy nyelvkönyv kb. 20 leckéjével ér fel.

 

Eljött az utazás napja

 

A szállásainkat egy Olaszországban élő magyar lányon keresztül foglaltuk.  Mindegyik szállásunk agroturizmo néven ismeretes vidéki családi kis hotelek voltak. Az első szállásunk Assisi mellet volt. Ott a család nagyobbik fia várt minket. Aki bemutatta a hotelt. Elmesélte, hogy mivel foglalkoznak, hogy az Ő olíva olajuk a legjobb Umbriában.

 

Mindent megértettem abból, amit mesélt. A férjem ekkor kezdett el csodálkozni. Hiszen ő pontosan tudta mennyi volt a tudásom azelőtt. Alessandro megértette, hogy most tanulom a nyelvüket ezért türelmesen és egyszerűen fogalmazva beszélt hozzám. És ami a leghihetetlenebb: hogy lassan.:)

Második szállásunk egy idősebb házaspárnál volt Casole d’Elsában.

 

A foglalásnál megkaptunk minden fontos információt. Többek között, hogy mikor kell érkeznünk. Mivel nálam a pontosság követelmény és egyben a tisztelet jele is, ezért mivel eltévedtünk és tudtuk, hogy késni fogunk – megoldást kellett keresni.

Első körben a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb dolgot választottam. Felhívtam Vikit aki a szállásunkat foglalta , hogy jelezze a szálláson, hogy késni fogunk.

 

De Viki nem vette fel a telefonját.

 

„Most mi legyen – tettem fel a kérdést magamban”

 

Azon vettem észre magamat, hogy tárcsázom Vera a szállásadónk telefonszámát. Lesz, ami lesz. És sikerült. Elmondtam neki, hogy eltévedtünk, elnézést, de késünk egy kicsit, és hogy kb. fél óra múlva megérkezünk. Nagyon örült neki, és megnyugtatott, hogy semmi probléma. Vera és a férje Mauro, örömmel fogadtak bennünket. Amikor Vera megtudta, hogy most tanulom a nyelvüket felcsillant a szeme. Minden este, el kellett mesélnem merre jártunk és mit láttunk, mi ettünk stb. Vera pedig  minden este javasolt valami látnivalót a közelben. Kitűnő házigazdáink voltak.

 

Fájó szívvel vettük búcsút tőlük, megígértük, hogy egyszer visszatérünk.

 

„Vacsora egy helyi étteremben”

 

Viktória weboldalán nagyon sok jó kirándulás terv étterem stb. szerepelt. Jó néhányat megfogadtunk, kipróbáltuk és nem csalódtunk. Egyik este egy kis városba látogattunk el. Neve Monteriggioni. Messziről látva olyan a város mintha egy korona lenne a dombtetőn. Itt javasolt egy éttermet Viki.

 

Gondoltuk betérünk. Megérkeztünk vacsoraidőben. Örömmel láttuk, hogy vannak szabad asztalok. Annyira megörültünk, hogy azt sem vettük észre, hogy rajta vannak a foglalt táblák. Megszólítottam a pincért, hogy szeretnénk vacsorázni.  Sajnálatát fejezte ki, de telt házuk van, és holnap örömmel látnak bennünket – volt a válasz. A férjem kérdezgette, hogy mit mondott?  De észre sem vettem, hogy többször is megkérdezte tőlem. Annyira el voltam foglalva azzal a gondolattal, hogy ma este mi itt szeretnénk vacsorázni, és e nélkül nem megyünk el innen. Az étteremben csak gyűltek a helyiek. Minden asztal percek alatt megtelt. Lekerültek a foglalt táblák. Ekkor még jobban sajnáltuk, hogy ebből kimaradunk. Hiszen tudtuk, hogy holnap másfelé megyünk. Egyre jobban sajnáltam magunkat. Ekkor végre észrevettem, hogy a férjem már vagy századszorra kérdezte meg az elmúlt néhány percben, hogy mit is mondott a pincér.

 

Mikor elmondtam neki, ő azt javasolta, hogy akkor induljunk. Én csak álltam a téren az asztalok mellet. Mikor megjelent ismét az a pincér akivel az előbb beszéltem – gondoltam még egy próbát megér.

 

Elmondtam neki, hogy Magyarországról jöttünk, a szabadságunkat töltjük ezen a csodálatos vidéken. Néhány nap múlva hazautazunk, és nem tudunk holnap visszajönni. Elmondtam neki, hogy egy weboldalon olvastam az éttermükről és mindenképpen itt szeretnénk vacsorázni. Addig-addig kérleltem, amíg azt nem mondta, hogy kb. másfél óra múlva lesz egy szabad asztaluk. Ugyan nem itt a téren, hanem a kertben. Nem probléma válaszoltam nagy örömmel. Szerintem a pincér sem hitte el, hogy megvárjuk.

 

„Megvan az asztalunk”

 

A férjem nem hitt a fülének. Csak figyelte, ahogy beszéltem a pincérnek. Annyit mondott, hogy lukat beszéltél a hasába. A vacsora fergeteges volt. Érdemes volt várni.

 

A vacsoránkat egy másik pincér szolgálta fel, aki csodálkozott rajta, hogy beszélek olaszul, megkérdezte, hogy miért pont olaszul. Közben pedig elmesélte, hogy van egy magyar kolléganője, aki ma sajnos nincs bent.

 

Utolsó napok

 

Az utolsó szállásunkon Davide és Annalise panziójában töltöttük San Gimignanoban.  Davide megtestesíti a mai magyar átlagembert. Aki reggeltől estig rohan, kapkod, ezerféle dolgot csinál. Vele igen nehéz volt a kommunikáció. Egyre csak hadart és darálta a szöveget olaszul. Tipikus olasz. De ez is zene volt a füleimnek. Mikor elmondtam neki, hogy most tanulom az olasz nyelvet – rögtön az egyszerűbb módját választotta volna: angolul vagy németül vagy franciául?

 

Annyira olaszul  akartam csak beszélni, hogy ha a magyart is megemlítette volna, akkor arra is azt mondtam volna,hogy nem beszélem azt a nyelvet.  Angolul és németül is néhány szót és kifejezést ismerek. Pedig az egyiket évekig tanultam a középiskolában. Angolul pedig felnőttként egyszer elkezdtem egy kurzust. A csoportban a legjobban tudtam mindent, de a kiejtésem- az németes volt. Gyűlöltem megszólalni. Ezért is hagytam abba.

 

Döcögősen, de sikerült az alap kommunikáció Davidével is.

 

Magam sem hittem el, hogy mennyi szituációban sikerült használnom a nyelvet. Az olasz emberek többsége megörült, amikor az anyanyelvét hallotta egy turista szájából. Velük öröm volt társalogni. Aki türelmetlenebb volt – azzal csak a legszükségesebbet beszéltem angolul vagy németül. Hiszen ebből a két nyelvből  most már mondhatom, bátran még annyit sem tudok mint olaszul.

 

Amikor hazajöttem megfogadtam, hogy folytatom a tanulást. Most több hónap távlatából bevallom, nem sikerült azt betartanom, amit megígértem magamnak. De ma, amikor ezt a levelet megírtam Szonjának – elkezdtem ismét.

 

Talán azért is, mert ismét van motiváció. Májusban ismét Toszkánába utazunk.

 

Barátainkkal megyünk, akikkel minden évben a névnapunk (barátnőm is Mónika) környékén elutazunk Olaszországba néhány napra. Az idén még egy 40. születésnap is kapcsolódik az utazáshoz.

 

Mint mindig most is én leszek az idegenvezető. A program meg van. Visszatérünk Veráékhoz.  Amit én leveleztem le olaszul. És kíváncsian várom, hogy a barátaink mit szólnak az olasznyelv tudásomhoz. Ők ugyanis nem tudnak a tavalyi kurzusról.

 

Mindenkinek bátran ajánlom a Szinkroniskolát.  Nem fog csalódni.

 

Merjen döntést hozni, egy új módszer mellett – csodálatos élményben lehet része!

 

Köszönöm, hogy részese lehettem ennek az élménynek! (Monica)